Az itáliai reneszánsz

Itália egyik leggyorsabban fejlődő városállama Firenze volt. Gazdaságának növekedését főként három tényező határozta meg: a kereskedelem, az ipar (textil) és a bankok.

Ezeknek köszönhetően a város polgársága gyorsan vagyonosodott. Közülük is kiemelkedett a bankár Medici család, akik a város vezetése mellett a kultúra felkarolásában is jeleskedtek. A polgárok vagyonosodása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Firenze lehessen a reneszánsz bölcsője, hiszen a művészetek támogatásához mindig is mecénások kellettek.

Francesco Petrarca (1304-1374)

Petrarca apja firenzei jegyző volt, akit száműztek a városból, így a későbbi költő Arezzóban született. Jogot tanult Montpellierben és Bolognában, majd apja 1326-os halála után Avignonba ment.

Bár itt papi tanulmányokat folytatott, nagyvilági életet élt, beleszeretett egy férjes asszonyba, akit verseiben Laurának nevezett. A név egy szójáték is egyben, mivel a nevet többféleképpen írhatjuk, mondhatjuk: l’aura= fuvallatt; lauro=babér; l’auro=arany. Mindhárom jelentés pozitív jelentéstartalommal bír, így joggal nevezhette így szíve hölgyét.

Laura mellett életének másik nagy élménye volt, mikor barátaival megmásztak egy Avignon környéki 2000 méteres hegyet. Az előtte elterülő csodás látvány hatására felütötte Szent Ágoston Vallomások című könyvét, melyben a következőt olvasta: „az emberek a hegyek magasát… csodálják, de önmagukról megfeledkeznek.” Ez ébresztette rá, hogy az emberi nagyság felé fordítsa tekintetét, s az embert helyezze mindenek elé. Ezért válhatott a humanizmus alakjává.

Érdekesség Petrarcával kapcsolatban, hogy Rómában (1341) és Párizsban is babérkoszorúval költővé koronázták.

Daloskönyv

A kötet 366 költeményt tartalmaz, melyeket Petrarca szigorú szabályok szerint szerkesztett sorba. A versek legtöbbje szonett, de előfordul köztük canzone (= dal, tartalma elmélkedő), ballata (= táncolt; szerelmes vagy komikus téma, melyet tapssal és tánccal kísértek), sestina (hat versszakból álló mű, ahol minden strófához háromsoros záró strófa tartozik) és madrigál (énekes műfaj, melyben gyakori a természeti kép és a drámai jelenet) is.

A szonettnek meghatározott szabályoknak kell megfelelnie. Négy versszakból áll, melyek 4-4-3-3 sorosak. Összesen tehát 14 soros egy szonett. Rímképlete a következő abba-abba-cdc-dcd. Különlegessége még, hogy a mű eleje és vége között ellentét feszül. Kezdetben ez az első kettő és az utolsó kettő versszak között volt. Petrarcánál az első három versszakkal az utolsó szakasz helyezkedik szembe.

A versek legnagyobb része Laurához íródott. Ezek két részre oszthatók, Laura halála előtt illetve után íródottakra.

Giovanni Boccaccio (1313-1375)

Apja egy firenzei bank utazója volt, aki Párizsban ismerkedett meg egy özvegyasszonnyal. A kapcsolatból törvénytelen gyermekként született Boccaccio, nem tudni pontosan hol. Firenzében nevelkedett apjával, aki másik nőt vett feleségül, s tőle is születtek gyermekei.

Nápolyban tanult, ahol szeretője lett egy gazdag kereskedő feleségének. Őt verseiben Fiamettának nevezte. A nő hamarosan elhagyta, apja is meghalt, így visszatért Firenzébe. Ott írta 1348-53 között legjelentősebb művét, a Dekameront. Ő volt, aki újra felfedezte a latin történetírót, Tacitust.

Életét szegényen élte. Jól mutatja ezt, hogy barátja, Petrarca 50 aranyat hagyott rá, hogy bundát vegyen belőle. Egy évre rá azonban ő is meghalt Certaldoban.

Dekameron (= tíz nap)

A könyv alcíme: Galeotto herceg. A könyv 100 novellából áll. A könyv elején és végén egy-egy novella ad keretet, míg a novellák között többször összekötő szöveg található, esetleg egy teljes elbeszélés.

A novella rövidebb történet, cselekménye egy szálon fut. Kevés szereplő fordul elő benne, a vége pedig legtöbbször csattanóval zárul.

A történet 1348-ban, a firenzei pestisjárvány idején játszódik. Hét nő és három férfi egy vidéki kastélyba menekül, ahol mesélésével múlatják az időt. Minden este királyt vagy királynőt választanak, aki meghatározza a másnapi történetek témáját. Tíz nap alatt így összesen száz elbeszélés hangzik el.

A történetek élet és halál körül forognak, de a végén mindig az élet kerekedik felül. Ez is mutatja, hogy megváltozott az emberek felfogása Dante óta: már nem félnek a haláltól, az élet és az élet örömei vállnak fontossá. Már nem minden bűn, ami az Isteni színjátékban még az volt. A szerelem a boldogság forrása lett, kötöttségeket nem tűrő, ezért a megcsalás sem számított bűnnek, ha az egy érdekházasságban történt.

Boccaccio ezeket a sajátos erkölcsöket mutatja be kedves humorral a sokszor erotikus, ironikus, szatirikus novelláiban. Az elbeszélésekben szereplő figurák sem hétköznapiak. Többször megjelenik Calandrino, az együgyű férfi, aki elhiszi, hogy a kavics láthatatlanná tévő varázskő, sőt, még azt is elhitetik vele, hogy terhes és gyereket fog szülni. A tréfákat két festő, Bruno és Buffalmacco űzi vele.

A városi környezetben játszódó novellákban megjelennek csalafinta kereskedők, becsapott orvosok, átvert jogászok is, de gyakran pórul járnak a babonás falusi parasztok is. Őket a vörös hajú, ravasz barát, Frater Cipolla szedi rá.

Ezekből is látható, hogy Boccaccio előnyben részesíti a furfangosságot és az ügyességet. A történetek hősei gyakran ezek segítségével szabadulnak meg szorult helyzetükből. Elítéli a fösvénységet, hirdeti, hogy a gazdagságnak az életet kell szolgálnia.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.