Kölcsey Ferenc

1790. augusztus 8-án született Sződemeteren, nemesi családban. Apját hat, anyját tizenegy évesen vesztette el, ezért három testvérével cselédjük nevelte. A család korai elvesztése egész életére zárkózottá tette az amúgy is gyengécske, tüdőbeteg fiút, aki feketehimlő miatt kisgyerek korától bal szemére vak volt.

1809-ig a Debreceni Kollégium tanulója volt, ahol megismerte és megkedvelte az antik görög és római irodalmat. Rengeteget olvasott, megtanult görögül, latinul, franciául és németül. Megismerkedett Kazinczy Ferenccel, aki előbb írásaival gyakorolt rá nagy hatást, később barátja és pártfogója lett a fiatal Kölcseynek.

Miután befejezte jogi tanulmányait, Pestre ment joggyakorlatra, de az ügyvédi vizsgát nem tette le, lemondott mind a hivatali, mind a tanári pályáról. 1815-ben visszavonult Csekére, és teljesen az irodalomnak szentelte életét a gazdálkodás mellett.

A közvélemény figyelmét először 1815-ben keltette fel, mikor Szemere Pállal megírták a Felelet a Mondolatra című művet válaszul a Mondolatra. Ezzel a nyelvújítók mellett tette le a voksát a neológusok és ortológusok (a nyelvet megújítani akarók és az azt elítélők) között. Ennek oka Kölcsei egyik fő célja volt, az, hogy a nemzeti irodalom minél erősebb lábakon álljon. Később árnyalódott a véleménye a nyelvújításról, az egyoldalú túlzásokat elítélte. Az eredeti nemzeti irodalom szükségességét azonban továbbra is hirdette.

Ekkoriban jelentek meg bíráló írásai Csokonai Vitéz Mihályról és Berzsenyi Dánielről, mely felzúdulást keltett mind az írók, mind a közvélemény köreiben. Hamarosan Kazinczyval is elhidegült kapcsolata, főleg az Iliász-pör kapcsán (Kölcsey azzal vádolta Kazinczyt, hogy a megjelent Iliász fordításában sok helyen az ő fordítását használta), mely az első magyar plágiumper volt (plágium=irodalmi lopás).

Szemerével 1826-ban elindították az Élet és Literatúra című folyóiratot. 1830-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt.

1825-ben a politika őt is magával sodorta. Szatmár megye jegyzője, majd országgyűlési követe lett. A liberális ellenzék vezetőjeként nem csak beszédeivel tűnt ki (Az örökös megváltás ügyében – a jobbágyfelszabadítást sürgette), hanem politikai írásaival is (Országgyűlési napló – 1832. december 11. – 1833. augusztus 19.). Erkölcsi nagyságát mutatja, hogy lemondott a képviselőségről, mikor a szatmári közgyűlés elveivel ellenkező utasításokkal látta el. Búcsúbeszédében a haladás mellett érvelt, és elmarasztalta a maradiakat, akik miatt távoznia kellett. Felszólalása olyan hatású volt, hogy az országgyűlés arra a napra felfüggesztette az ülést, Kossuth pedig gyászkerettel jelentette meg az Országgyűlési Tudosítást.

Az 1832-36-os országgyűlés erőszakos feloszlatása után a politikai perbe fogott Kossuth Lajos és Wesselényi Miklós védelmén dolgozott.

1838. augusztus 24-én halt meg tüdőgyulladásban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.