A Szigeti veszedelem

A mű eredeti címe Obsidio Sigetiana volt, az átnevezés Kazinczy Ferenc nevéhez fűződik. Az 1645–48 között íródott mű 1651-ben jelent meg Bécsben az Adriai tengernek Syrenaia, groff Zrini Miklos című kötetben. Ez tartalmaz szerelmes verseket, filozófiai epigrammákat, vallásos írásokat, a végén pedig összegzi életcélját. A kompozíciót maga a költő állította össze.

Néhány érdekesség a kötettel kapcsolatban. A címlap barokk kép: egy hajó hánykolódik a tengeren, melyen Zrínyi utazik páncélban. A vízben két szirén próbálja eltéríteni a költőt úti céljától. A hajó az életet jelképezi, a tenger a szerencsét. Ezt mutatja a vitorlára írt latin idézet is: Sors bona, nihil aliud = Jó szerencse, semmi más.

A Szigeti veszedelem műfaja eposz, melyet a barokk kor a legmagasabb esztétikai értéknek tartott. Előzményének az Iliász, az Odüsszeia, az Aeneas és a Megszabadított Jeruzsálem tekinthető.

Az 1566-ban játszódó (augusztus 9. – szeptember 8.) történetet 15 énekben, 1566 versszakban mesélte el. Verselése magyaros: ütemhangsúlyos, négyütemű 12-es sorok bokorrímekkel. Számos költői képet használt, a barokkra jellemző zsúfolt körmondatokat, szenvedélyes megfogalmazásokat. Felhasználta a szintén a barokkra jellemző fény és árnyék, fény és sötétség hatását azzal, hogy a végső csatába az angyalok és az ördögök serege is bekapcsolódott. Az írás körülményeiről magában a műben számol be Zrínyi: a 9. énekben az íráshoz szükséges nyugalmat hiányolja, a kanizsai török ugyanis folyamatosan zavart okozott.

Zrínyi eposzi kellékeket is használt. A mű elején egy az egyben idéz az Aeneasból, magát pedig Vénusz és Mars fiának tekinti. A második versszakban olvasható a propozíció (témamegjelölés): „Fegyvert s vitézt éneklek”. A harmadik szakasz tartalmazza az invokációt (fohász), melyben megszólítja a múzsát: „Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt”. A múzsáról később kiderül, hogy Szűz Mária, Magyarország védelmezője, akinek még Szent István király ajánlotta fel a hazát. Az enumeráció (seregszemle) két részre osztható. A török seregek az első énekben, a magyarok az ötödikben kerülnek bemutatásra. Az istenek beavatkozása (deus ex machina) keretes szerkezetet ad a műnek: a törökök támadás azért történt, mert Istennek nem tetszett a magyarok viselkedése. Megtorlásként ő ültette Szulimán fülébe a háború ötletét (a támadás valódi oka az volt, hogy Zrínyi megtagadta a Szulimánnak fizetendő sarcot). A mű végén viszont angyalok viszik Zrínyi lelkét a mennybe. Az állandó jelzők hagyományos értelemben nem találhatók meg, a szereplők Szulejmán és Zrínyi kivételével megőrzik mű eleji állapotukat. Előbbi az eposz végére zsarnok lesz, utóbbi megdicsőül.

A műben Zrínyi a főhős, Krisztus katonája (athleta Christi), hiszen a kereszténység védelmében száll szembe a törökökkel, szent háborút vívnak. Készül a mártírhalálra, arra, hogy keresztény vértanú legyen, s azzá válik minden katonája is. A végkifejlet nem is lehet kérdéses, hiszen egy látomásban ezt előre vetíti a szerző.

A tragikus befejezést sugallja az is, hogy a vár védői mindössze 2500-an vannak, míg a törökök 100.000 emberrel ostromolják a várat. A magyarok összetartása, Zrínyi buzdító beszéde, melyben a keresztény hazán, a családon és a tisztességen van a hangsúly, a bukásból erkölcsi győzelmet kreál. Ez a két tábor ellentétét is mutatja: az erkölcsös, tiszta, hősies magyarok fölényben vannak a széthúzó, zsoldos törökökkel szemben.

Hogy mégis elfoglalták a várat, a szerencsének köszönhető, ami a barokk világkép egyik központi gondolata volt (fortuna habilis = forgandó szerencse). A törökök ugyanis már vissza akartak vonulni, mikor elfogták a magyarok postagalambját, melyből megtudták, hogy mindössze 300 védő maradt.

A vár védői Zrínyivel az élen kirontottak a falak mögül. Az író még magasztosabb tette dédapja szerepét, azzal, hogy Szulimánt ő öli meg. A török katonák nem is mertek a közelébe menni, távolról lőtték le, s Zrínyivel halt minden katonája. A valóság kevésbé romantikus, ugyanis a szultán végelgyengülésben halt meg sátrában, de a török vezetők nem merték katonáiknak elmondani, nehogy feladják a küzdelmet. A végső összecsapás után lefejezték Zrínyit, fejét pedig lándzsára tűzve elküldték a császáriaknak elrettentésül.

Zrínyi művét figyelmeztetésnek szánta, utalásnak arra, hogy erkölccsel, összetartással kiűzhető a török és egyesíthető az ország. Épp ezért az 1566-os történésekbe saját korát vetítette bele, így próbálva példát mutatni.

Érdekesség, hogy a Szigeti veszedelem egy személyes hitelű eposz, hiszen szerzője hadvezér volt. Ez a mai napig egyedülálló, mivel Zrínyi az egyedüli eposzíró, aki harcolt is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.